Oldal 1 / 5
Caspar David Friedrichet a német romantika egyik vezető festőjeként tartják számon. Tíz gyermek közül hatodikként nőtt fel Greifswaldban. Neveltetését apja szigorú lutheránus hite alakította. Friedrichnek már fiatalon különböző sorscsapásokat kellett elszenvednie. Édesanyja 7 éves korában meghalt. Nem sokkal később egyik nővére meghalt. 13 évesen végig kellett néznie, ahogy egy évvel fiatalabb bátyja, Christoffer belefullad a tóba. Christoffer maga is meghalt, miközben megpróbálta megmenteni Caspar Davidot. Ez az élmény mély nyomot hagyott Frederickben, és feltehetően ez volt az egyik oka későbbi depressziójának és sikertelen öngyilkossági kísérletének.
Friedrich 1790-ben kapta első rajzóráit Johann Gottfried Quistrop festőművész magántanítványaként, aki szívesen vitte tanítványait kirándulni Nyugat-Pomeránia tájaira. Arra bátorította Friedrichet, hogy szabadon merítsen a természetből. Tanára, Quistrop révén Friedrich megismerkedett Ludwig Gotthard Kosegarten teológussal is, aki a természetet Isten kinyilatkoztatásának tekintette. Négy év után Friedrich a koppenhágai akadémiára ment tanulni. Itt többek között Christian August Lorentzen és az Jens Juel tanítványa volt. Tanulmányai befejezése után Friedrich 1798-ban Drezdában telepedett le. Bár sokféle módszerrel próbálkozott, például metszetekkel és kísérleti nyomatokkal, inkább tussal, akvarellel vagy szepiával rajzolt és festett. Később gyakrabban festett olajképeket is. Gyakori motívumai voltak a tájképek, amelyeket a Balti-tengerre, Rügenre vagy a Harz-hegységbe tett gyakori utazásai ihlettek. Hírnevet 1805-ben szerzett, amikor Goethe ösztönzésére elnyerte az áhított weimari művészetbarátok díját. Külön elismerést érdemel a "Tetschener oltár" (1807) című műve, amelyet érett olajtechnikájának kezdetének tartanak.
Frederick hírneve élete utolsó tizenöt évében folyamatosan romlott. Ahogy a korai romantika eszméi kimentek a divatból. A kortársak különc és melankolikus személyiségnek látták. Stílusa már nem felelt meg a kornak. Fokozatosan elhagyták őt pártfogói, és Frederick egyre távolabbra húzódott. 1835 körül elszenvedte első agyvérzését, amely a bénulás első jeleit eredményezte. A gyógyfürdőben töltött idő ellenére Frederick alig regenerálódott, és a festés nehezen ment neki. Az olajfestészettel szinte teljesen felhagyott, és az akvarelleknek és a szepia rajzoknak szentelte magát. Utolsó olajfestménye a "Tengerpart holdfényben" volt. Az ebből az időszakból származó művek alig ábrázolnak tájképeket, de gyakran tartalmazzák a halál és az elmúlás szimbólumait, mint például a "Sarg am Grab". Frederick egyre kevesebbet tudott festeni, és még kevesebbet tudott eladni, ami azt jelentette, hogy ő és családja szegénységben élt.
Caspar David Friedrichet a német romantika egyik vezető festőjeként tartják számon. Tíz gyermek közül hatodikként nőtt fel Greifswaldban. Neveltetését apja szigorú lutheránus hite alakította. Friedrichnek már fiatalon különböző sorscsapásokat kellett elszenvednie. Édesanyja 7 éves korában meghalt. Nem sokkal később egyik nővére meghalt. 13 évesen végig kellett néznie, ahogy egy évvel fiatalabb bátyja, Christoffer belefullad a tóba. Christoffer maga is meghalt, miközben megpróbálta megmenteni Caspar Davidot. Ez az élmény mély nyomot hagyott Frederickben, és feltehetően ez volt az egyik oka későbbi depressziójának és sikertelen öngyilkossági kísérletének.
Friedrich 1790-ben kapta első rajzóráit Johann Gottfried Quistrop festőművész magántanítványaként, aki szívesen vitte tanítványait kirándulni Nyugat-Pomeránia tájaira. Arra bátorította Friedrichet, hogy szabadon merítsen a természetből. Tanára, Quistrop révén Friedrich megismerkedett Ludwig Gotthard Kosegarten teológussal is, aki a természetet Isten kinyilatkoztatásának tekintette. Négy év után Friedrich a koppenhágai akadémiára ment tanulni. Itt többek között Christian August Lorentzen és az Jens Juel tanítványa volt. Tanulmányai befejezése után Friedrich 1798-ban Drezdában telepedett le. Bár sokféle módszerrel próbálkozott, például metszetekkel és kísérleti nyomatokkal, inkább tussal, akvarellel vagy szepiával rajzolt és festett. Később gyakrabban festett olajképeket is. Gyakori motívumai voltak a tájképek, amelyeket a Balti-tengerre, Rügenre vagy a Harz-hegységbe tett gyakori utazásai ihlettek. Hírnevet 1805-ben szerzett, amikor Goethe ösztönzésére elnyerte az áhított weimari művészetbarátok díját. Külön elismerést érdemel a "Tetschener oltár" (1807) című műve, amelyet érett olajtechnikájának kezdetének tartanak.
Frederick hírneve élete utolsó tizenöt évében folyamatosan romlott. Ahogy a korai romantika eszméi kimentek a divatból. A kortársak különc és melankolikus személyiségnek látták. Stílusa már nem felelt meg a kornak. Fokozatosan elhagyták őt pártfogói, és Frederick egyre távolabbra húzódott. 1835 körül elszenvedte első agyvérzését, amely a bénulás első jeleit eredményezte. A gyógyfürdőben töltött idő ellenére Frederick alig regenerálódott, és a festés nehezen ment neki. Az olajfestészettel szinte teljesen felhagyott, és az akvarelleknek és a szepia rajzoknak szentelte magát. Utolsó olajfestménye a "Tengerpart holdfényben" volt. Az ebből az időszakból származó művek alig ábrázolnak tájképeket, de gyakran tartalmazzák a halál és az elmúlás szimbólumait, mint például a "Sarg am Grab". Frederick egyre kevesebbet tudott festeni, és még kevesebbet tudott eladni, ami azt jelentette, hogy ő és családja szegénységben élt.