Az urbanizáció már a középkorban messze előrehaladott volt Itáliában. A dózsék határozták meg a város életét, és gyakran a művészetek pártfogói voltak. Nem volt meglepő, hogy a művészeti fejlődés presztízséért a városok között verseny és versenyfutás tört ki. Míg Firenze a Leonardo da Vinci hatása alatt állt, addig Velence saját művészeti áramlatot alakított ki. Ha a festészetre mindig is jellemző volt a fény és a színek különleges szeretete, a flamand festők új impulzusokat hoztak a vízivárosba.
Castelfrancói Giorgionét lenyűgözte Leonardo művészete. Különösen az olajjal való festés, amely Leonardónál különleges könnyedséggel bírt, tűnt Giorgione számára utánzásra érdemesnek egész alkotói korszakában. Ugyanakkor velencei volt, és a velencei művészetet a velencei iskola alapítója, Bellini festőművész uralta. Castelfrancónak sikerült megteremtenie a különböző áramlatok szimbiózisát, és expresszív portrékkal és hangulatos tájképekkel szerzett hírnevet. A művész kortársai úgy fogalmaztak, hogy Giorgione csak azért született, hogy szellemet leheljen a festmények alakjaiba. Giorgionét féktelen életörömmel rendelkező művészként írják le, aki sosem idegenkedett a flörtöléstől, és szívesen látott vendég volt az ünnepségeken. Kiváló modora és karizmája révén a művész bejutott a város előkelő házaiba. A Giorgione műveire is átragadt a rá jellemző szellemiség. A festő nem elégedett meg a középszerű motívumokkal. A természet szépségét kereste, és megörökítette a tökéletes pillanatokat. Továbbfejlesztette Leonardo árnyékokkal kapcsolatos megközelítését, és lágy átmeneteket hozott létre. A Judit a Holofernész fejével című festményen a tájkép mellett a palást drapériája is különösen lenyűgöző. A vallási téma ellenére a részletek nagy élénkségről és ábrázolásszeretetről tanúskodnak.
Az olaszországi művészek között nagy volt az eltérés. Az egyik oldalon a szobrászok, a másikon a festők álltak. A szobrászok maguknak követelték a dimenzionalitást. Azt állították, hogy csak egy szobrot lehet minden oldalról nézni. Giorgione ellentmondott. Azt állította, hogy képes minden perspektívát megragadni egy festményen anélkül, hogy a néző pozícióját megváltoztatná. Hogy ezt bizonyítsa, megfestett egy meztelen férfit, akinek az arca egy folyóban tükröződött. Bal profilját egy arany mellvért, jobb oldalát pedig egy tükör mutatta. A beállított jelenet a festő humorát mutatja. Megmutatta, hogy a természetet egy festményen ugyanolyan sokféle perspektívával lehet ábrázolni, mint a szobrászatban. Castelfrancói Giorgio számos nyomot hagyott Velencében és környékén. Freskókat festett házfalakra, portrékat készített, és megörökítette a természetet. Festményei messze Velence városhatárain túl is keresettek voltak. Sajnos a pestis véget vetett az egyedülálló kreativitást ígérő ígéretnek. Giorgio utolsó festményeit az Tizian fejezte be.
Az urbanizáció már a középkorban messze előrehaladott volt Itáliában. A dózsék határozták meg a város életét, és gyakran a művészetek pártfogói voltak. Nem volt meglepő, hogy a művészeti fejlődés presztízséért a városok között verseny és versenyfutás tört ki. Míg Firenze a Leonardo da Vinci hatása alatt állt, addig Velence saját művészeti áramlatot alakított ki. Ha a festészetre mindig is jellemző volt a fény és a színek különleges szeretete, a flamand festők új impulzusokat hoztak a vízivárosba.
Castelfrancói Giorgionét lenyűgözte Leonardo művészete. Különösen az olajjal való festés, amely Leonardónál különleges könnyedséggel bírt, tűnt Giorgione számára utánzásra érdemesnek egész alkotói korszakában. Ugyanakkor velencei volt, és a velencei művészetet a velencei iskola alapítója, Bellini festőművész uralta. Castelfrancónak sikerült megteremtenie a különböző áramlatok szimbiózisát, és expresszív portrékkal és hangulatos tájképekkel szerzett hírnevet. A művész kortársai úgy fogalmaztak, hogy Giorgione csak azért született, hogy szellemet leheljen a festmények alakjaiba. Giorgionét féktelen életörömmel rendelkező művészként írják le, aki sosem idegenkedett a flörtöléstől, és szívesen látott vendég volt az ünnepségeken. Kiváló modora és karizmája révén a művész bejutott a város előkelő házaiba. A Giorgione műveire is átragadt a rá jellemző szellemiség. A festő nem elégedett meg a középszerű motívumokkal. A természet szépségét kereste, és megörökítette a tökéletes pillanatokat. Továbbfejlesztette Leonardo árnyékokkal kapcsolatos megközelítését, és lágy átmeneteket hozott létre. A Judit a Holofernész fejével című festményen a tájkép mellett a palást drapériája is különösen lenyűgöző. A vallási téma ellenére a részletek nagy élénkségről és ábrázolásszeretetről tanúskodnak.
Az olaszországi művészek között nagy volt az eltérés. Az egyik oldalon a szobrászok, a másikon a festők álltak. A szobrászok maguknak követelték a dimenzionalitást. Azt állították, hogy csak egy szobrot lehet minden oldalról nézni. Giorgione ellentmondott. Azt állította, hogy képes minden perspektívát megragadni egy festményen anélkül, hogy a néző pozícióját megváltoztatná. Hogy ezt bizonyítsa, megfestett egy meztelen férfit, akinek az arca egy folyóban tükröződött. Bal profilját egy arany mellvért, jobb oldalát pedig egy tükör mutatta. A beállított jelenet a festő humorát mutatja. Megmutatta, hogy a természetet egy festményen ugyanolyan sokféle perspektívával lehet ábrázolni, mint a szobrászatban. Castelfrancói Giorgio számos nyomot hagyott Velencében és környékén. Freskókat festett házfalakra, portrékat készített, és megörökítette a természetet. Festményei messze Velence városhatárain túl is keresettek voltak. Sajnos a pestis véget vetett az egyedülálló kreativitást ígérő ígéretnek. Giorgio utolsó festményeit az Tizian fejezte be.
Oldal 1 / 1