A brit Spitzweg, egy későbbi Hogarth? Igen és nem. Mindhárman sikeres festők voltak, Franz Carl Spitzweg (1808-1885) azonban csak posztumusz, a második világháború után. Mindhárom humorral ábrázolja a "társadalmat és annak szokásait". De William Hogarth (1697-1764), akit a karikatúra megalapítójának tartanak, keserű, mint az epe. Metszetei ironikusan és fanyarul leplezik le a 18. századi társadalmat. Ezzel szemben Walter Dendy Sadler (1854-1923) képei - akárcsak Spitzwegéi - humorosabbak és furcsábbak. A sérelmeket nem rosszindulatúan tárják fel, hanem a furcsaságokat vagy furcsaságokat szinte szeretettel ábrázolják. Walter Dendy Sadler esetében az is közrejátszik, hogy - Hogarth-tal és Spitzweggel ellentétben - az ő tárgya egyáltalán nem a kortárs társadalom. Mai szemmel nézve persze régimódinak tűnnek a képei - de valójában már az ő életében is ez volt a helyzet. Képei ugyanis a 18. század végén, a 19. század elején "játszódnak", a viktoriánus korszak előtti időkben, amikor az ipari forradalom még nem terjedt el az élet minden területén, amikor az idő még nem volt olyan gyors, és az élet még nem tűnt olyan nehéznek. Kerülte a "nehéz" témákat, mindent, ami komolyan sérthette, azaz: a politikát vagy a sportot, és a közönség számára a "régi szép időket", a középosztály vágyait festette le, gyakran kikacsintva. Ezzel nem volt egyedül - egy egész sor úgynevezett zsánerfestő volt, akik például vidéki idillben, fogadóban vagy hétköznapi jelenetekben szolgálták ki gyakran törekvő polgári megrendelőik elvárásait, igényeit és előítéleteit. Sokan közülük a düsseldorfi festőiskolából érkeztek, amely a 19. században nemzetközileg is híres volt zsánerfestészetéről. Walter Dendy Sadlerre is hatással volt, aki az 1870-es években több évig Düsseldorfban tanult.
Sadler már életében is rendkívül sikeres volt; kiállított a brit művészet par excellence intézményében, a Royal Academyben; az Egyesült Államokban a 20. század elején alig akadt olyan otthon, ahol ne volt egy-egy lenyomat a képeiből. Művei magas árakat értek Európában és Amerikában, legutóbb 2000-ben a Sotheby's aukcióján közel 200 000 dollárt. Talán még Sadler festményei adták nekünk a tipikusan furcsa angol ember képeit. Mert némelyikük akár James és Miss Sophie életének pillanatképe is lehetne a "Vacsora egy személyre" című filmből, vagy a Monty Python "Az élet értelme" című filmjének puritán házaspárja. Valójában Sadler valóságos színpadi jeleneteket épített "vázlataihoz", és falusi szomszédait (1897-ben költözött a Hemingford Grey apró fészkébe) alkalmazta modellként, akiket gazdagon feldíszített a múlt idők stílusában. A falusi személyzetet és a kellékeket gyakran több festményen is újrahasznosították, így a néző arcára is vigyor ül ki, ha szeszélyes embercsoportokat ismer fel a különböző festményeken. És szerette a már kissé lakott, apróságokkal és dekorációval túlzsúfolt belső tereket, és gyakran választott idős embereket miniatúráinak főszereplőjéül - a lakott kellékek emberi ellenpárjaként.
A brit Spitzweg, egy későbbi Hogarth? Igen és nem. Mindhárman sikeres festők voltak, Franz Carl Spitzweg (1808-1885) azonban csak posztumusz, a második világháború után. Mindhárom humorral ábrázolja a "társadalmat és annak szokásait". De William Hogarth (1697-1764), akit a karikatúra megalapítójának tartanak, keserű, mint az epe. Metszetei ironikusan és fanyarul leplezik le a 18. századi társadalmat. Ezzel szemben Walter Dendy Sadler (1854-1923) képei - akárcsak Spitzwegéi - humorosabbak és furcsábbak. A sérelmeket nem rosszindulatúan tárják fel, hanem a furcsaságokat vagy furcsaságokat szinte szeretettel ábrázolják. Walter Dendy Sadler esetében az is közrejátszik, hogy - Hogarth-tal és Spitzweggel ellentétben - az ő tárgya egyáltalán nem a kortárs társadalom. Mai szemmel nézve persze régimódinak tűnnek a képei - de valójában már az ő életében is ez volt a helyzet. Képei ugyanis a 18. század végén, a 19. század elején "játszódnak", a viktoriánus korszak előtti időkben, amikor az ipari forradalom még nem terjedt el az élet minden területén, amikor az idő még nem volt olyan gyors, és az élet még nem tűnt olyan nehéznek. Kerülte a "nehéz" témákat, mindent, ami komolyan sérthette, azaz: a politikát vagy a sportot, és a közönség számára a "régi szép időket", a középosztály vágyait festette le, gyakran kikacsintva. Ezzel nem volt egyedül - egy egész sor úgynevezett zsánerfestő volt, akik például vidéki idillben, fogadóban vagy hétköznapi jelenetekben szolgálták ki gyakran törekvő polgári megrendelőik elvárásait, igényeit és előítéleteit. Sokan közülük a düsseldorfi festőiskolából érkeztek, amely a 19. században nemzetközileg is híres volt zsánerfestészetéről. Walter Dendy Sadlerre is hatással volt, aki az 1870-es években több évig Düsseldorfban tanult.
Sadler már életében is rendkívül sikeres volt; kiállított a brit művészet par excellence intézményében, a Royal Academyben; az Egyesült Államokban a 20. század elején alig akadt olyan otthon, ahol ne volt egy-egy lenyomat a képeiből. Művei magas árakat értek Európában és Amerikában, legutóbb 2000-ben a Sotheby's aukcióján közel 200 000 dollárt. Talán még Sadler festményei adták nekünk a tipikusan furcsa angol ember képeit. Mert némelyikük akár James és Miss Sophie életének pillanatképe is lehetne a "Vacsora egy személyre" című filmből, vagy a Monty Python "Az élet értelme" című filmjének puritán házaspárja. Valójában Sadler valóságos színpadi jeleneteket épített "vázlataihoz", és falusi szomszédait (1897-ben költözött a Hemingford Grey apró fészkébe) alkalmazta modellként, akiket gazdagon feldíszített a múlt idők stílusában. A falusi személyzetet és a kellékeket gyakran több festményen is újrahasznosították, így a néző arcára is vigyor ül ki, ha szeszélyes embercsoportokat ismer fel a különböző festményeken. És szerette a már kissé lakott, apróságokkal és dekorációval túlzsúfolt belső tereket, és gyakran választott idős embereket miniatúráinak főszereplőjéül - a lakott kellékek emberi ellenpárjaként.
Oldal 1 / 1