Vlagyimir Lukics Borovikovszkijt az orosz portréfestészet egyik utolsó jelentős képviselőjének tartják. Az ukrajnai Mirgorodban született Vlagyimir Borovik néven, elismert művészi pályafutása azonban csak 30 éves korában kezdődött, amikor 1787-ben V. Kapnist, a költő és Kijevi Gubernium nemes marsallja közvetítésével megbízást kapott, hogy díszítsen ki két szobát, amelyet II. Katalin cárnő fog elfoglalni Kremencsugban. Borovik két nagyméretű allegorikus festménnyel díszítette őket, ami elnyerte Katalin jóváhagyását, és megnyitotta az utat a festő előtt Pétervárra. Addig csak néhány kézzel festett ikonjával hívta fel magára a figyelmet, amelyeket katonai szolgálata alatt készített. Oroszország fővárosában, amelyet soha nem hagyott el hosszabb időre, vezetéknevét az arisztokratikusabb hangzású Borovikovszkijra változtatta. Azáltal, hogy korai pétervári éveit a költészet, a zene és a régészet iránt érdeklődő N. Lvov művésznél töltötte, és gyakran kereste a szentimentalizmust ápoló költők társaságát, az ebből eredő hatások Borovikovszkij későbbi festészetén is tükröződtek. Képességeinek továbbfejlesztése érdekében magánórákat vett olyan neves festőktől, mint az orosz Lewitzki és az osztrák Lampi. 1795-ben megszerezte a portréfestő akadémiai fokozatot. Az 1825-ben bekövetkezett haláláig 30 mozgalmas év következett, amely alatt Borovikovszkij mintegy 500 portrét alkotott az általa mostantól kultivált könnyed és áttetsző stílusban. A századforduló körüli években számos miniatűr portré szerepelt köztük. Élete utolsó öt évében, amely alatt egy szabadkőműves páholy tagja volt, ismét egyre inkább az ikonfestészet felé fordult, amelyek közül tíz a kazanyi székesegyházat díszíti.
Borovikovszkij szinte valamennyi portréján a póz, a kéztartás és minden látható tájkép az ábrázolt személy arcának van alárendelve. Ez kifejezi a festő tehetségét, hogy minden egyes egyedi egyéniséget a portréi középpontjába helyezzen. Sok portrén, például a laza, ugyanakkor kifinomultan elegánsnak tűnő Maria Lopuchinán vagy az I. Pál orosz császárról készült portrén ez különösen szembetűnő a szemlélő számára. Gyakran gyöngyházfényű tónusok és sima felületek támogatják precíz rajzát. Borovikovszkij a kettős portrék, például E.A. és A.A. Kurakin grófnők portréi megalkotásában is sikeresnek bizonyult.
Vlagyimir Borovikovszkijról mint személyről még egy utolsó megjegyzést kell tennünk. Kedvesnek és bájosnak tartották, több tanítványát erkölcsileg és anyagilag is támogatta, és nem sokkal halála előtt azt kérte, hogy "szertartás nélkül" temessék el. Műveinek többsége csak a 20. században vált közismertté, és azóta a múzeumok és galériák méltó figyelmet szentelnek nekik.
Vlagyimir Lukics Borovikovszkijt az orosz portréfestészet egyik utolsó jelentős képviselőjének tartják. Az ukrajnai Mirgorodban született Vlagyimir Borovik néven, elismert művészi pályafutása azonban csak 30 éves korában kezdődött, amikor 1787-ben V. Kapnist, a költő és Kijevi Gubernium nemes marsallja közvetítésével megbízást kapott, hogy díszítsen ki két szobát, amelyet II. Katalin cárnő fog elfoglalni Kremencsugban. Borovik két nagyméretű allegorikus festménnyel díszítette őket, ami elnyerte Katalin jóváhagyását, és megnyitotta az utat a festő előtt Pétervárra. Addig csak néhány kézzel festett ikonjával hívta fel magára a figyelmet, amelyeket katonai szolgálata alatt készített. Oroszország fővárosában, amelyet soha nem hagyott el hosszabb időre, vezetéknevét az arisztokratikusabb hangzású Borovikovszkijra változtatta. Azáltal, hogy korai pétervári éveit a költészet, a zene és a régészet iránt érdeklődő N. Lvov művésznél töltötte, és gyakran kereste a szentimentalizmust ápoló költők társaságát, az ebből eredő hatások Borovikovszkij későbbi festészetén is tükröződtek. Képességeinek továbbfejlesztése érdekében magánórákat vett olyan neves festőktől, mint az orosz Lewitzki és az osztrák Lampi. 1795-ben megszerezte a portréfestő akadémiai fokozatot. Az 1825-ben bekövetkezett haláláig 30 mozgalmas év következett, amely alatt Borovikovszkij mintegy 500 portrét alkotott az általa mostantól kultivált könnyed és áttetsző stílusban. A századforduló körüli években számos miniatűr portré szerepelt köztük. Élete utolsó öt évében, amely alatt egy szabadkőműves páholy tagja volt, ismét egyre inkább az ikonfestészet felé fordult, amelyek közül tíz a kazanyi székesegyházat díszíti.
Borovikovszkij szinte valamennyi portréján a póz, a kéztartás és minden látható tájkép az ábrázolt személy arcának van alárendelve. Ez kifejezi a festő tehetségét, hogy minden egyes egyedi egyéniséget a portréi középpontjába helyezzen. Sok portrén, például a laza, ugyanakkor kifinomultan elegánsnak tűnő Maria Lopuchinán vagy az I. Pál orosz császárról készült portrén ez különösen szembetűnő a szemlélő számára. Gyakran gyöngyházfényű tónusok és sima felületek támogatják precíz rajzát. Borovikovszkij a kettős portrék, például E.A. és A.A. Kurakin grófnők portréi megalkotásában is sikeresnek bizonyult.
Vlagyimir Borovikovszkijról mint személyről még egy utolsó megjegyzést kell tennünk. Kedvesnek és bájosnak tartották, több tanítványát erkölcsileg és anyagilag is támogatta, és nem sokkal halála előtt azt kérte, hogy "szertartás nélkül" temessék el. Műveinek többsége csak a 20. században vált közismertté, és azóta a múzeumok és galériák méltó figyelmet szentelnek nekik.
Oldal 1 / 2