Peder Balke joggal tekinthető a modernizmus úttörőjének. A norvég festő lenyűgöző tájképeket készített, amelyek első pillantásra romantikus természetrajzoknak tűnhetnek. Művei mégis szokatlanok és egyediek, és - ha egyáltalán - csak William Turner műveivel hasonlíthatók össze. A 19. században Peder Balke úttörő festményeket alkotott a modernizmus felé vezető úton. Ecsettel és nedves-nedves technikával készültek, vagy közvetlenül a festékbe karcolták őket, és egy szűken meghatározott színskálán belül maradtak. Ez utóbbi tovább fokozza drámai jellegüket.
Vad hegyvidéki tájak és naplementék a háborgó tenger felett vagy csendes tavak az erdőben: Balke motívumválasztása nem volt véletlenszerű. Egy utazás során ismerte meg Észak-Norvégia elsöprő természeti szépségét. Tulajdonképpen a Királyi Rajziskolába járt, és mivel a kötelező katonai szolgálat alól Christianiába költözve kibújt, és szobafestőként és díszítőfestőként tengődött, nem volt pénze. Egy diáktársa azonban rábeszélte, hogy látogassa meg őt Finnmarkban. Szerencsés egybeesés, mint kiderült. Mert ez nemcsak az életét, hanem egész művészi pályafutását meghatározta. Ő maga azt mondta az itt tartózkodásáról, hogy utazásai során semmi hasonlót nem látott, ami ugyanúgy megmozgatta és meghatotta volna - sem itthon, sem külföldön. Szerinte az emberek csak statiszták, akiknek alárendelt szerepük van a fenséges tájban.
1846 és 1847 között Balke elhagyta szeretett hazáját, és Párizsba ment. Hallotta, hogy Fülöp Lajos király nagyon érdeklődik Észak-Norvégia és annak szépségei iránt. Az uralkodó fiatal hercegként inkognitóban látogatott el az Északi-fokhoz. Abban a szilárd meggyőződésben, hogy a királyt érdekelni fogják a képei, amelyek ifjúkori élményeire emlékeztetik, Balke felvette a kapcsolatot a palotával. Sikerült néhány vázlatot is benyújtania. És valóban, őfelsége azonnal 30 festményt rendelt a versailles-i palotába. Sajnos a februári forradalom megakadályozta, hogy a festmények elkészüljenek. Mindazonáltal: Balke vázlatai még mindig a Louvre magazinjaiban vannak.
A királynak tehát tetszett, amit látott. Elég sok időbe telt azonban, mire Peder Balke művészi munkásságát a művészvilág megfelelően értékelte és kiadvánnyal nemesítette. Balke súlyosan eladósodott emberként halt meg agyvérzés után. Ezt megelőzően többször is sikertelenül kampányolt a munkások nyugdíjalapjának, valamint az özvegyi és rokkantnyugdíjnak a bevezetéséért, hiszen nemcsak tájképfestő, hanem későbbi éveiben társadalmi-politikai aktivista is volt. Az 1804-ben született művész csak a 20. században talált megfelelő elismerésre: már az 1990-es években Per Kirkeby dán festő könyvet írt a magányos művészről.
Peder Balke joggal tekinthető a modernizmus úttörőjének. A norvég festő lenyűgöző tájképeket készített, amelyek első pillantásra romantikus természetrajzoknak tűnhetnek. Művei mégis szokatlanok és egyediek, és - ha egyáltalán - csak William Turner műveivel hasonlíthatók össze. A 19. században Peder Balke úttörő festményeket alkotott a modernizmus felé vezető úton. Ecsettel és nedves-nedves technikával készültek, vagy közvetlenül a festékbe karcolták őket, és egy szűken meghatározott színskálán belül maradtak. Ez utóbbi tovább fokozza drámai jellegüket.
Vad hegyvidéki tájak és naplementék a háborgó tenger felett vagy csendes tavak az erdőben: Balke motívumválasztása nem volt véletlenszerű. Egy utazás során ismerte meg Észak-Norvégia elsöprő természeti szépségét. Tulajdonképpen a Királyi Rajziskolába járt, és mivel a kötelező katonai szolgálat alól Christianiába költözve kibújt, és szobafestőként és díszítőfestőként tengődött, nem volt pénze. Egy diáktársa azonban rábeszélte, hogy látogassa meg őt Finnmarkban. Szerencsés egybeesés, mint kiderült. Mert ez nemcsak az életét, hanem egész művészi pályafutását meghatározta. Ő maga azt mondta az itt tartózkodásáról, hogy utazásai során semmi hasonlót nem látott, ami ugyanúgy megmozgatta és meghatotta volna - sem itthon, sem külföldön. Szerinte az emberek csak statiszták, akiknek alárendelt szerepük van a fenséges tájban.
1846 és 1847 között Balke elhagyta szeretett hazáját, és Párizsba ment. Hallotta, hogy Fülöp Lajos király nagyon érdeklődik Észak-Norvégia és annak szépségei iránt. Az uralkodó fiatal hercegként inkognitóban látogatott el az Északi-fokhoz. Abban a szilárd meggyőződésben, hogy a királyt érdekelni fogják a képei, amelyek ifjúkori élményeire emlékeztetik, Balke felvette a kapcsolatot a palotával. Sikerült néhány vázlatot is benyújtania. És valóban, őfelsége azonnal 30 festményt rendelt a versailles-i palotába. Sajnos a februári forradalom megakadályozta, hogy a festmények elkészüljenek. Mindazonáltal: Balke vázlatai még mindig a Louvre magazinjaiban vannak.
A királynak tehát tetszett, amit látott. Elég sok időbe telt azonban, mire Peder Balke művészi munkásságát a művészvilág megfelelően értékelte és kiadvánnyal nemesítette. Balke súlyosan eladósodott emberként halt meg agyvérzés után. Ezt megelőzően többször is sikertelenül kampányolt a munkások nyugdíjalapjának, valamint az özvegyi és rokkantnyugdíjnak a bevezetéséért, hiszen nemcsak tájképfestő, hanem későbbi éveiben társadalmi-politikai aktivista is volt. Az 1804-ben született művész csak a 20. században talált megfelelő elismerésre: már az 1990-es években Per Kirkeby dán festő könyvet írt a magányos művészről.
Oldal 1 / 1