Gillis de Hondecoeter holland festőművész volt. A festészet tehetsége és szeretete nemzedékeken át meghatározta a család életét. Fiai lenyűgöző sikerrel követték. Unokája, Melchior tökéletesítette tehetségét, és az állatfestészetre koncentrált. Melchior de Hondecoeter a 17. században valószínűleg Európa leghíresebb állatfestője lett. A festő legnépszerűbb motívuma a madarak voltak. Melchiort Amszterdam vonzotta, a város, amely az aranykor eredményeként virágzóvá vált, és amelyet kifejezett liberalizmus jellemzett. Új környezetében Melchior teljes egészében az állat- és vadászati motívumokkal díszített csendéletek festésének szentelte magát. A kép kompozícióját modelljétől, Frans Snydertől vette át, és a madarakat a kép közepére kezdte helyezni. Egyetlen más művész sem tudta ilyen részletesen és élettelien ábrázolni az állatok tollazatát. Melchior de Hondecoeter hamar felfigyeltek rá művésztársai és gazdag mecénásai.
Melchior a tollas állatok ábrázolását a barokk kertek és vadászkertek kontextusába helyezte. Ez a sajátosság hozta meg a művésznek az "állatok Raffaellója" becenevet. A barokk pompa és gazdagság kapcsolata egészen hétköznapi körülményekre vezethető vissza. A művészettudósok meg vannak győződve arról, hogy a festő valóban látta az állatokat. A madarak mozgása, anatómiája és tollazata túlságosan is hiteles, ezért a művész festményei nem alapulhatnak történeteken és könyveken. Míg nagyapja és apja is valószínűleg egy kis akasztófával dolgozott, Melchior valószínűleg az állatokat figyelte. Az udvari állattartás egyre népszerűbbé vált az arisztokrata és gazdag kortársak körében. A tengerhajózás megnyitotta a világot az egzotikus dolgok előtt, és míg a növényeket botanikus kertekben gyűjtötték, az állatok az udvari menazsorokban éltek. A királyi menazsorokban ritka állatokat lehetett megfigyelni. A tudósok azt gyanítják, hogy Melchior a pártfogóin keresztül jutott hozzá ezekhez a gyakran magánjellegű állattartásokhoz.
A gazdag társadalom szívesen vette körül magát állatokkal. A papagájok mellett ide tartoztak a versenylovak és a vadászkutyák is, amelyeknek nem volt szabad rejtőzködve élniük. Az állatokat megfestették és bemutatták. Minél gazdagabb volt a mecénás, annál nagyobb szakértelemmel kellett rendelkeznie a művésznek. Hondecoeter tehetsége valószínűleg elegendő volt ahhoz, hogy a legnemesebb házak ajtaját is kinyissa. A művész ritkán ábrázolta az állatokat állóképként. A harcias madarak és a hegyes jelenetek bizonyos dramaturgiával élénkítik a műveket. A kép szélein egymást metsző tárgyak egy pillanatfelvétel benyomását keltik. Melchior gyakran ötvözi a helyi élővilágot az ismeretlen állatvilággal. A parkok, a tájak és az építészet a tényleges főszereplők, a madarak stafétabotjává válnak.
Gillis de Hondecoeter holland festőművész volt. A festészet tehetsége és szeretete nemzedékeken át meghatározta a család életét. Fiai lenyűgöző sikerrel követték. Unokája, Melchior tökéletesítette tehetségét, és az állatfestészetre koncentrált. Melchior de Hondecoeter a 17. században valószínűleg Európa leghíresebb állatfestője lett. A festő legnépszerűbb motívuma a madarak voltak. Melchiort Amszterdam vonzotta, a város, amely az aranykor eredményeként virágzóvá vált, és amelyet kifejezett liberalizmus jellemzett. Új környezetében Melchior teljes egészében az állat- és vadászati motívumokkal díszített csendéletek festésének szentelte magát. A kép kompozícióját modelljétől, Frans Snydertől vette át, és a madarakat a kép közepére kezdte helyezni. Egyetlen más művész sem tudta ilyen részletesen és élettelien ábrázolni az állatok tollazatát. Melchior de Hondecoeter hamar felfigyeltek rá művésztársai és gazdag mecénásai.
Melchior a tollas állatok ábrázolását a barokk kertek és vadászkertek kontextusába helyezte. Ez a sajátosság hozta meg a művésznek az "állatok Raffaellója" becenevet. A barokk pompa és gazdagság kapcsolata egészen hétköznapi körülményekre vezethető vissza. A művészettudósok meg vannak győződve arról, hogy a festő valóban látta az állatokat. A madarak mozgása, anatómiája és tollazata túlságosan is hiteles, ezért a művész festményei nem alapulhatnak történeteken és könyveken. Míg nagyapja és apja is valószínűleg egy kis akasztófával dolgozott, Melchior valószínűleg az állatokat figyelte. Az udvari állattartás egyre népszerűbbé vált az arisztokrata és gazdag kortársak körében. A tengerhajózás megnyitotta a világot az egzotikus dolgok előtt, és míg a növényeket botanikus kertekben gyűjtötték, az állatok az udvari menazsorokban éltek. A királyi menazsorokban ritka állatokat lehetett megfigyelni. A tudósok azt gyanítják, hogy Melchior a pártfogóin keresztül jutott hozzá ezekhez a gyakran magánjellegű állattartásokhoz.
A gazdag társadalom szívesen vette körül magát állatokkal. A papagájok mellett ide tartoztak a versenylovak és a vadászkutyák is, amelyeknek nem volt szabad rejtőzködve élniük. Az állatokat megfestették és bemutatták. Minél gazdagabb volt a mecénás, annál nagyobb szakértelemmel kellett rendelkeznie a művésznek. Hondecoeter tehetsége valószínűleg elegendő volt ahhoz, hogy a legnemesebb házak ajtaját is kinyissa. A művész ritkán ábrázolta az állatokat állóképként. A harcias madarak és a hegyes jelenetek bizonyos dramaturgiával élénkítik a műveket. A kép szélein egymást metsző tárgyak egy pillanatfelvétel benyomását keltik. Melchior gyakran ötvözi a helyi élővilágot az ismeretlen állatvilággal. A parkok, a tájak és az építészet a tényleges főszereplők, a madarak stafétabotjává válnak.
Oldal 1 / 1