Előszeretettel nagy formátumban, a legtágabb értelemben vett figurális jelenetekkel, állat- és tájábrázolásokkal is szembesülünk. A motívumok megjelennek és visszavonulnak. A pillanat, amikor egy jelenetet meg lehetne nevezni, szinte soha nem következik be - ehelyett átmenetek, átfedések, színfoltok, geometriai elemek, rajzok, mikro-képek váltakoznak. Törött színek, helyenként szinte agresszívan világító, főként akril, de más anyagkomponensekkel kiegészítve. Mázas, híg, viszkózus, helyenként csomókat képez. Grafikai elemek krétából, szénből és más rajzceruzákból.
Az összkép után az ember közel kerül a vászonhoz, és a rétegződések bonyolult struktúráját látja, amelyek csak átmenetileg teszik felismerhetővé az elejét és a hátát, a fentet és az alulit. Közvetlenül mellette egy másik lelet is előkerül. Ebből a szempontból a festmény valóban a gesztus-formális művészet főbb jellemzőit hordozza, de még ez sem a végső megállapítás.
A legkülönfélébb természetű formai kifejezések konglomerátumába többször is beleszövődnek figurák, amelyek lineárisan, világosan körvonalazódnak, ritkán teljesek, gyakran töredékek, mert ők is részei ennek az áramló, felfedező, egymásba fonódó formakozmosznak. Az egyes testrészeket a régi mesterek módjára modellezik, majd ezzel a festői domborművel tárgytalan formai tájképekké olvadnak össze. Mégis, mint egy alapmotívum, amely mindig újra megszólal, a legpontosabb rajzok, a tiszta és határozott körvonalak, amelyek a késő reneszánsz és a manierizmus erőteljes és virtuóz figurakoncepcióira való asszociációkat idéznek fel, de azonnal újra elmosódnak, ismételten érvényesülnek ezekkel a látszólag kontrollálatlan figurakitörésekkel szemben.
Ebben rejlik Magdalena Cichon alkotói módszerének egyik alapelve. Sem magának, sem a nézőnek nem kínál végleges megfogalmazásokat. Folyamatosan új konstellációk alakulnak ki a színek, a formák és a struktúrák között. Nézőként nagyon hamar tudatára ébredünk annak, hogy nincs jogunk a biztos felismerésre vagy egyértelmű olvasatra.
Magdalena Cichon a kiszámíthatatlant és a váratlant is vállalja munkáiban. Stratégiája a véletlenszerűen felmerülő lehetőségek és a tervezett beavatkozások, az ezekre a specifikációkra adott képi válaszok lehetőségén alapul. A véletlen és a szándék közötti feszültség mezeje az, amelyből képei erejüket merítik.
Magdalena Cichon nem modell alapján rajzolja meg a testek alakját és körvonalait, hanem hosszas tanulás során internalizálta ezeket az anatómiai formulákat, hogy azok képi gondolattá, talált formává váljanak, amely aztán, mindig engedve a véletlennek, a festés aktusában kiszabadul. Ezt a folyamatot úgy írja le, mint ami "kézből", "a fejen keresztül történő elterelés nélkül" zajlik, amelyet ő maga is kívülállóként figyel, hogy aztán egy döntő pillanatban reagáljon a művészi tapasztalat és a tudattalan cselekvés e termékére.
André Breton a művész tevékenységét kevésbé kitalálásként és képzeletként, mint inkább megtalálásként, kiváltásként és leleplezésként értelmezte, és ebből, mint művészi ideálból, egy "pszichikai automatizmust" vezetett le, igaz, abból a feltételezésből kiindulva, hogy ez lehetővé teszi számára, hogy a gondolkodás "valódi" menetét az ész kontrollja nélkül kövesse nyomon. A szürrealizmus célja az volt, hogy képes legyen a valóság korlátlan teljességét ábrázolni. Ez persze utópia volt: a kommunikáció mindig egy egész töredéke marad, a nagy kontinuum része, mert elkerülhetetlenül elszigeteltség, kiválasztás egy mindent átfogó kontextusból.
Magdalena Cichon még ennek az illúziónak sem enged. Teljesen tudatában van ennek a korlátozásnak, ennek az állapotnak, és módszerré teszi - mert a reflexió munkájának alapvető vonása.
www.magdalena-cichon.de
Text: Angelika Steinmetz-Oppelland, 2017
Fotó: Joachim Blobel
Előszeretettel nagy formátumban, a legtágabb értelemben vett figurális jelenetekkel, állat- és tájábrázolásokkal is szembesülünk. A motívumok megjelennek és visszavonulnak. A pillanat, amikor egy jelenetet meg lehetne nevezni, szinte soha nem következik be - ehelyett átmenetek, átfedések, színfoltok, geometriai elemek, rajzok, mikro-képek váltakoznak. Törött színek, helyenként szinte agresszívan világító, főként akril, de más anyagkomponensekkel kiegészítve. Mázas, híg, viszkózus, helyenként csomókat képez. Grafikai elemek krétából, szénből és más rajzceruzákból.
Az összkép után az ember közel kerül a vászonhoz, és a rétegződések bonyolult struktúráját látja, amelyek csak átmenetileg teszik felismerhetővé az elejét és a hátát, a fentet és az alulit. Közvetlenül mellette egy másik lelet is előkerül. Ebből a szempontból a festmény valóban a gesztus-formális művészet főbb jellemzőit hordozza, de még ez sem a végső megállapítás.
A legkülönfélébb természetű formai kifejezések konglomerátumába többször is beleszövődnek figurák, amelyek lineárisan, világosan körvonalazódnak, ritkán teljesek, gyakran töredékek, mert ők is részei ennek az áramló, felfedező, egymásba fonódó formakozmosznak. Az egyes testrészeket a régi mesterek módjára modellezik, majd ezzel a festői domborművel tárgytalan formai tájképekké olvadnak össze. Mégis, mint egy alapmotívum, amely mindig újra megszólal, a legpontosabb rajzok, a tiszta és határozott körvonalak, amelyek a késő reneszánsz és a manierizmus erőteljes és virtuóz figurakoncepcióira való asszociációkat idéznek fel, de azonnal újra elmosódnak, ismételten érvényesülnek ezekkel a látszólag kontrollálatlan figurakitörésekkel szemben.
Ebben rejlik Magdalena Cichon alkotói módszerének egyik alapelve. Sem magának, sem a nézőnek nem kínál végleges megfogalmazásokat. Folyamatosan új konstellációk alakulnak ki a színek, a formák és a struktúrák között. Nézőként nagyon hamar tudatára ébredünk annak, hogy nincs jogunk a biztos felismerésre vagy egyértelmű olvasatra.
Magdalena Cichon a kiszámíthatatlant és a váratlant is vállalja munkáiban. Stratégiája a véletlenszerűen felmerülő lehetőségek és a tervezett beavatkozások, az ezekre a specifikációkra adott képi válaszok lehetőségén alapul. A véletlen és a szándék közötti feszültség mezeje az, amelyből képei erejüket merítik.
Magdalena Cichon nem modell alapján rajzolja meg a testek alakját és körvonalait, hanem hosszas tanulás során internalizálta ezeket az anatómiai formulákat, hogy azok képi gondolattá, talált formává váljanak, amely aztán, mindig engedve a véletlennek, a festés aktusában kiszabadul. Ezt a folyamatot úgy írja le, mint ami "kézből", "a fejen keresztül történő elterelés nélkül" zajlik, amelyet ő maga is kívülállóként figyel, hogy aztán egy döntő pillanatban reagáljon a művészi tapasztalat és a tudattalan cselekvés e termékére.
André Breton a művész tevékenységét kevésbé kitalálásként és képzeletként, mint inkább megtalálásként, kiváltásként és leleplezésként értelmezte, és ebből, mint művészi ideálból, egy "pszichikai automatizmust" vezetett le, igaz, abból a feltételezésből kiindulva, hogy ez lehetővé teszi számára, hogy a gondolkodás "valódi" menetét az ész kontrollja nélkül kövesse nyomon. A szürrealizmus célja az volt, hogy képes legyen a valóság korlátlan teljességét ábrázolni. Ez persze utópia volt: a kommunikáció mindig egy egész töredéke marad, a nagy kontinuum része, mert elkerülhetetlenül elszigeteltség, kiválasztás egy mindent átfogó kontextusból.
Magdalena Cichon még ennek az illúziónak sem enged. Teljesen tudatában van ennek a korlátozásnak, ennek az állapotnak, és módszerré teszi - mert a reflexió munkájának alapvető vonása.
www.magdalena-cichon.de
Text: Angelika Steinmetz-Oppelland, 2017
Fotó: Joachim Blobel
Oldal 1 / 1