Harald Oskar Sohlbergben már gyermekkorától fogva megvolt a vágy, hogy művész legyen. Szőrmekereskedő apja azonban ragaszkodott ahhoz, hogy tizenegy gyermeke, különösen fiai "valami okosat tanuljanak". Mivel azonban az ifjú Harald nem volt különösebben figyelmes vagy sikeres az osztályban, és iskolai pályafutását korán befejezte, nem maradt más számára, mint a szilárd kézművesoktatás. Így 16 éves korában díszítőfestő tanoncnak állt. Aztán Harald Oskar Sohlbergnek a véletlen, pontosabban egy családi barátja segített. Ő ismerte fel az immár 20 éves fiatalember művészi tehetségét, és azt javasolta szigorú apjának, hogy fia tanulhasson a Christianiai (ma: Oslo) Királyi Rajziskolában. Így került a festőművészetre a MŰVÉSZET0, a MŰVÉSZET1 MŰVÉSZET2 és a MŰVÉSZET3 tanulói közé. Mindannyian az erős színekben, fényben és árnyékban gazdag északi esztétikáról voltak ismertek. Sohlbergre azonban nem csak tanárai voltak hatással, hanem az Paul Gauguin és más szimbolisták műveinek tanulmányozása is.
Sohlberg az első áttörést művészként az "Oslói Állami Kiállításon" érte el, ahol egyik tájképét mutatta be. A festményt a Norvég Nemzeti Galéria vásárolta meg. Figyelemre méltó sikert aratott, ami nemcsak egy párizsi ösztöndíjat hozott neki, hanem felkeltette Olaf Schou műgyűjtő és mecénás érdeklődését is. Az ő anyagi támogatásával Sohlberg elutazott a Rondane környéki hegyvidékre, amely maradandó nyomot hagyott benne. A vadregényes táj vad szépségét számos tanulmányban és akvarellben örökítette meg. Évekkel később ezek a benyomások beépültek neoromantikus tájképfestményeibe. A 20. század elején Harald Oskar Sohlberg feleségével, Lilivel egy Røros nevű kis bányászvárosban élt. A környezetet, amelyet a kohók és az iparosodás jellemzett, ma nem neveznénk éppen festői vagy inspirálónak. A művész számára azonban a Rørosban töltött évek élete legtermékenyebb időszakai közé tartoztak. Különösen a hétköznapi utcai jeleneteket örökítette meg, hihetetlen részletgazdagsággal - legyen szó macskakövekről vagy távírópóznákról. Csak egy dolog volt, amit ritkán mutatott meg a képein: Az embereket. A művészt sokkal inkább a hiányuk tematizálása érdekelte.
Harald Oskar Sohlberg egész életében elutasította azt az állítást, hogy Edvard Munch hatott volna rá, aki mindössze hat évvel volt idősebb nála. Természetesen vannak bizonyos hasonlóságok, de ezek összességében jellemzőek a 20. század eleji északi művészetre - a színpalettától a motívumválasztásig, a szimbolizmustól a miszticizmusig. Sohlberg festményeiből ráadásul hiányzik az a pszichológiai komponens, amely az Edvard Munchs munkáiban rejlik. Másrészt Sohlberg panteista nézeteit olyan melegség jellemzi, amely Munch műveiből hiányzik. Sohlberg azonban nemcsak festő, hanem grafikus is volt. Grafikai munkássága fontos kiegészítő bevételi forrást jelentett. A művész 65 éves korában rákban halt meg. 150. születésnapja alkalmából a norvég posta 2019-ben Sohlberg különbélyeget adott ki.
Harald Oskar Sohlbergben már gyermekkorától fogva megvolt a vágy, hogy művész legyen. Szőrmekereskedő apja azonban ragaszkodott ahhoz, hogy tizenegy gyermeke, különösen fiai "valami okosat tanuljanak". Mivel azonban az ifjú Harald nem volt különösebben figyelmes vagy sikeres az osztályban, és iskolai pályafutását korán befejezte, nem maradt más számára, mint a szilárd kézművesoktatás. Így 16 éves korában díszítőfestő tanoncnak állt. Aztán Harald Oskar Sohlbergnek a véletlen, pontosabban egy családi barátja segített. Ő ismerte fel az immár 20 éves fiatalember művészi tehetségét, és azt javasolta szigorú apjának, hogy fia tanulhasson a Christianiai (ma: Oslo) Királyi Rajziskolában. Így került a festőművészetre a MŰVÉSZET0, a MŰVÉSZET1 MŰVÉSZET2 és a MŰVÉSZET3 tanulói közé. Mindannyian az erős színekben, fényben és árnyékban gazdag északi esztétikáról voltak ismertek. Sohlbergre azonban nem csak tanárai voltak hatással, hanem az Paul Gauguin és más szimbolisták műveinek tanulmányozása is.
Sohlberg az első áttörést művészként az "Oslói Állami Kiállításon" érte el, ahol egyik tájképét mutatta be. A festményt a Norvég Nemzeti Galéria vásárolta meg. Figyelemre méltó sikert aratott, ami nemcsak egy párizsi ösztöndíjat hozott neki, hanem felkeltette Olaf Schou műgyűjtő és mecénás érdeklődését is. Az ő anyagi támogatásával Sohlberg elutazott a Rondane környéki hegyvidékre, amely maradandó nyomot hagyott benne. A vadregényes táj vad szépségét számos tanulmányban és akvarellben örökítette meg. Évekkel később ezek a benyomások beépültek neoromantikus tájképfestményeibe. A 20. század elején Harald Oskar Sohlberg feleségével, Lilivel egy Røros nevű kis bányászvárosban élt. A környezetet, amelyet a kohók és az iparosodás jellemzett, ma nem neveznénk éppen festői vagy inspirálónak. A művész számára azonban a Rørosban töltött évek élete legtermékenyebb időszakai közé tartoztak. Különösen a hétköznapi utcai jeleneteket örökítette meg, hihetetlen részletgazdagsággal - legyen szó macskakövekről vagy távírópóznákról. Csak egy dolog volt, amit ritkán mutatott meg a képein: Az embereket. A művészt sokkal inkább a hiányuk tematizálása érdekelte.
Harald Oskar Sohlberg egész életében elutasította azt az állítást, hogy Edvard Munch hatott volna rá, aki mindössze hat évvel volt idősebb nála. Természetesen vannak bizonyos hasonlóságok, de ezek összességében jellemzőek a 20. század eleji északi művészetre - a színpalettától a motívumválasztásig, a szimbolizmustól a miszticizmusig. Sohlberg festményeiből ráadásul hiányzik az a pszichológiai komponens, amely az Edvard Munchs munkáiban rejlik. Másrészt Sohlberg panteista nézeteit olyan melegség jellemzi, amely Munch műveiből hiányzik. Sohlberg azonban nemcsak festő, hanem grafikus is volt. Grafikai munkássága fontos kiegészítő bevételi forrást jelentett. A művész 65 éves korában rákban halt meg. 150. születésnapja alkalmából a norvég posta 2019-ben Sohlberg különbélyeget adott ki.
Oldal 1 / 1