Más idők, más szokások: a 19. század közepén, amikor a háborút még a "politika más eszközökkel való folytatásának" tekintették, egy művész karrierje egy csatakép megnyerésével kezdődhetett. Giovanni Fattori ezt 1861-ben érte el a "Magentai csatatér" című alkotással, amely Piemont-Szardínia osztrákok feletti 1895-ös győzelmét ünnepli. A Piemonti-Szardíniai Királyság volt a hajtóereje a néhány évvel későbbi "Risorgimento", Olaszország egységes nemzetként való egyesülésének. Fattori festménye ma a firenzei "Galleria d'Arte moderne" galériában látható.
Giovanni Fattori Livornóban született, ahol az Giuseppe Baldini-nál festőművésznek is tanult, mielőtt Firenzében az "Accademia di belli Arti"-ban tanult. Fattori általában nonkonformista vonásokkal rendelkezett: 1848/49-ben részt vett a függetlenségi mozgalomban, amely Veneto osztrák uralom alóli felszabadítására törekedett. Művészként egyik alapítója volt annak a mozgalomnak, amely elfordult az "akadémikus" festészettől és a realizmus felé fordult. A természeti tájak iránti preferenciájuk miatt ezeket a másként gondolkodókat eleinte megvetően "macchiaioli"-nak, azaz bozótfestőknek nevezte a hatalom. Rövid időn belül azonban ez egy olyan minőségi kifejezéssé vált, amelyet a csoport büszkén elfogadott.
Nem véletlen, hogy az Camille Corot és az Édouard Manet volt a deklarált modellje. Specialitása a tájképfestészet volt, lehetőleg paraszti jelenetek, és későbbi csataképei is nagyon valóságosnak bizonyultak, mint például a "The Downed Horseman" vagy a "Mary Stuart at Crookston", amelynek témája a skót királynő elfogása egy vesztes csata után. Fattori másik specialitása a "vázlatok" voltak, kis fatáblákra, lehetőleg szivaros dobozokra festett képek. Festményei sosem voltak olyan színesek, mint mondjuk az impresszionista művek, hanem inkább finom szepia, szürke és barna tónusúak.
Fattori meg merte tenni a lépést a tisztán akadémikus festészetből a realista stílus felé, de továbbra is a klasszikus festészethez kötődött, és szigorúan elutasította a kor egyéb "lázadó" stílusait. Egész életében az impresszionizmus ellenzője volt, és 1891-ben nagy feltűnést keltett, amikor egy Polemitben élesen támadta a "pointilizmus" művészeti irányzatát (egy olyan festészeti stílus, amely a színelméletet használta fel a képkompozíciók kis foltokból való összeállítására - legismertebb képviselője minden bizonnyal a MŰVÉSZET3 volt). Négy évvel később Fattori, aki 1869 óta volt az "Accademia di Bella Arti" tanára, rendes professzorrá lépett elő: tájképfestészetet tanított azon a firenzei alma materen, ahol egykor maga is tanult. Életének utolsó éveit beárnyékolta második felesége halála, valamint egyrészt az egyesült Olaszország társadalmi fejlődése miatti csalódás, másrészt néhány tanítványának "árulása", akik a posztimpresszionizmus és a pointilizmus felé fordultak. Fattori 1908-ban, 83 éves korában halt meg.
Más idők, más szokások: a 19. század közepén, amikor a háborút még a "politika más eszközökkel való folytatásának" tekintették, egy művész karrierje egy csatakép megnyerésével kezdődhetett. Giovanni Fattori ezt 1861-ben érte el a "Magentai csatatér" című alkotással, amely Piemont-Szardínia osztrákok feletti 1895-ös győzelmét ünnepli. A Piemonti-Szardíniai Királyság volt a hajtóereje a néhány évvel későbbi "Risorgimento", Olaszország egységes nemzetként való egyesülésének. Fattori festménye ma a firenzei "Galleria d'Arte moderne" galériában látható.
Giovanni Fattori Livornóban született, ahol az Giuseppe Baldini-nál festőművésznek is tanult, mielőtt Firenzében az "Accademia di belli Arti"-ban tanult. Fattori általában nonkonformista vonásokkal rendelkezett: 1848/49-ben részt vett a függetlenségi mozgalomban, amely Veneto osztrák uralom alóli felszabadítására törekedett. Művészként egyik alapítója volt annak a mozgalomnak, amely elfordult az "akadémikus" festészettől és a realizmus felé fordult. A természeti tájak iránti preferenciájuk miatt ezeket a másként gondolkodókat eleinte megvetően "macchiaioli"-nak, azaz bozótfestőknek nevezte a hatalom. Rövid időn belül azonban ez egy olyan minőségi kifejezéssé vált, amelyet a csoport büszkén elfogadott.
Nem véletlen, hogy az Camille Corot és az Édouard Manet volt a deklarált modellje. Specialitása a tájképfestészet volt, lehetőleg paraszti jelenetek, és későbbi csataképei is nagyon valóságosnak bizonyultak, mint például a "The Downed Horseman" vagy a "Mary Stuart at Crookston", amelynek témája a skót királynő elfogása egy vesztes csata után. Fattori másik specialitása a "vázlatok" voltak, kis fatáblákra, lehetőleg szivaros dobozokra festett képek. Festményei sosem voltak olyan színesek, mint mondjuk az impresszionista művek, hanem inkább finom szepia, szürke és barna tónusúak.
Fattori meg merte tenni a lépést a tisztán akadémikus festészetből a realista stílus felé, de továbbra is a klasszikus festészethez kötődött, és szigorúan elutasította a kor egyéb "lázadó" stílusait. Egész életében az impresszionizmus ellenzője volt, és 1891-ben nagy feltűnést keltett, amikor egy Polemitben élesen támadta a "pointilizmus" művészeti irányzatát (egy olyan festészeti stílus, amely a színelméletet használta fel a képkompozíciók kis foltokból való összeállítására - legismertebb képviselője minden bizonnyal a MŰVÉSZET3 volt). Négy évvel később Fattori, aki 1869 óta volt az "Accademia di Bella Arti" tanára, rendes professzorrá lépett elő: tájképfestészetet tanított azon a firenzei alma materen, ahol egykor maga is tanult. Életének utolsó éveit beárnyékolta második felesége halála, valamint egyrészt az egyesült Olaszország társadalmi fejlődése miatti csalódás, másrészt néhány tanítványának "árulása", akik a posztimpresszionizmus és a pointilizmus felé fordultak. Fattori 1908-ban, 83 éves korában halt meg.
Oldal 1 / 3