A holland művész, George Hendrik Breitner kétségtelenül zseniális volt, amit a késő impresszionizmus festményein való megjelenése is tükröz, de emberként meglehetősen nehéz kortárs volt. Kevéssé ismert, hogy az 1857 és 1923 között élt művész 1882-től kezdve a Vincent van Gogh barátja volt. Breitner a rotterdami zsánerfestő Christoffel Neurdenbergnél tanult a hágai Királyi Művészeti Akadémián, miután otthagyta az iskolát és magánórákat vett. Itt került kapcsolatba a Hágai Iskola, a korabeli művészeti egyesület képviselőivel is. A művészekkel, különösen az Jacob Maris-gyel való személyes kapcsolat jobban lenyűgözte, mint az akadémiai képzés. Autodidakta módon alakította ki saját stílusát.
Breitner gyakran volt jelen a hágai állami lovasiskolában, ahol lovas tanulmányokat festett. Ahogy e tekintetben bővítette repertoárját, úgy szerzett nevet magának ezzel a sajátos stílussal. Ennek révén megbízásokat is kapott, például a szintén a hágai iskolához sorolható Willem Mesdag tengerész- és zsánerfestőtől. Így jött létre a jól ismert 1,40 x 3,40 m-es nagyméretű lovassági festmény a scheveningeni tengerparton. Van Gogh-gal egy közös projekt is összekötötte, amelyben közösen választották témául a hágai munkásokat és cselédeket.
Breitnert nem feltétlenül érdekelte a "fényes", sugárzó impresszionizmus, de stílusa ábrázolóbbá és - ahogyan ő maga mondta magáról - "igazabbá" vált. Ez részben törésekhez vezetett, így a képek komorabbá és kompromisszummentesebbé váltak. A gyakran festett amszterdami utcaképeknél sem a város szép oldalai érdekelték. A város szegényebb részei vonzották, ahol számára az igazi élet zajlott. Így a kikötői munkások, kézművesek, háziasszonyok képei nagyobb valószínűséggel fordulnak elő, mint az elegánsan öltözött városlakóké. Még leghíresebb festménye, a "Singelbrücke bei der Paleisstraat in Amsterdam" is egy meglehetősen sivár téli jelenetet ábrázol egy csatornahídnál. Az embereket gyors ecsetvonásokkal festették meg, többnyire szintén sötéten öltözöttek. Az a benyomásunk, hogy az emberek szinte sietve mozognak a képen. Ebben a munkában Breitnerben inkább az expresszionizmus felé való átmenetet látjuk, mint a korai tanulmányképek kezdeti könnyed stílusát, amely még az impresszionizmus hatása alatt állt. Az 1898 utáni években Breitner a születőben lévő fekete-fehér fotográfiában kiváló eszközt talált arra, hogy a mozgással és a fénnyel kapcsolatos tanulmányait fényképeken rögzítse, majd ezeket megfelelően alkalmazza festményein. Fotói ma is nagyon keresettek, hiszen csak 1962-ben fedezték fel őket újra.
A holland művész, George Hendrik Breitner kétségtelenül zseniális volt, amit a késő impresszionizmus festményein való megjelenése is tükröz, de emberként meglehetősen nehéz kortárs volt. Kevéssé ismert, hogy az 1857 és 1923 között élt művész 1882-től kezdve a Vincent van Gogh barátja volt. Breitner a rotterdami zsánerfestő Christoffel Neurdenbergnél tanult a hágai Királyi Művészeti Akadémián, miután otthagyta az iskolát és magánórákat vett. Itt került kapcsolatba a Hágai Iskola, a korabeli művészeti egyesület képviselőivel is. A művészekkel, különösen az Jacob Maris-gyel való személyes kapcsolat jobban lenyűgözte, mint az akadémiai képzés. Autodidakta módon alakította ki saját stílusát.
Breitner gyakran volt jelen a hágai állami lovasiskolában, ahol lovas tanulmányokat festett. Ahogy e tekintetben bővítette repertoárját, úgy szerzett nevet magának ezzel a sajátos stílussal. Ennek révén megbízásokat is kapott, például a szintén a hágai iskolához sorolható Willem Mesdag tengerész- és zsánerfestőtől. Így jött létre a jól ismert 1,40 x 3,40 m-es nagyméretű lovassági festmény a scheveningeni tengerparton. Van Gogh-gal egy közös projekt is összekötötte, amelyben közösen választották témául a hágai munkásokat és cselédeket.
Breitnert nem feltétlenül érdekelte a "fényes", sugárzó impresszionizmus, de stílusa ábrázolóbbá és - ahogyan ő maga mondta magáról - "igazabbá" vált. Ez részben törésekhez vezetett, így a képek komorabbá és kompromisszummentesebbé váltak. A gyakran festett amszterdami utcaképeknél sem a város szép oldalai érdekelték. A város szegényebb részei vonzották, ahol számára az igazi élet zajlott. Így a kikötői munkások, kézművesek, háziasszonyok képei nagyobb valószínűséggel fordulnak elő, mint az elegánsan öltözött városlakóké. Még leghíresebb festménye, a "Singelbrücke bei der Paleisstraat in Amsterdam" is egy meglehetősen sivár téli jelenetet ábrázol egy csatornahídnál. Az embereket gyors ecsetvonásokkal festették meg, többnyire szintén sötéten öltözöttek. Az a benyomásunk, hogy az emberek szinte sietve mozognak a képen. Ebben a munkában Breitnerben inkább az expresszionizmus felé való átmenetet látjuk, mint a korai tanulmányképek kezdeti könnyed stílusát, amely még az impresszionizmus hatása alatt állt. Az 1898 utáni években Breitner a születőben lévő fekete-fehér fotográfiában kiváló eszközt talált arra, hogy a mozgással és a fénnyel kapcsolatos tanulmányait fényképeken rögzítse, majd ezeket megfelelően alkalmazza festményein. Fotói ma is nagyon keresettek, hiszen csak 1962-ben fedezték fel őket újra.
Oldal 1 / 3