A "Pferde-Krüger" (ló-Krüger) becenevet talán meg kell szokni, sőt, kissé tiszteletlen, de Franz Krüger szász festő munkásságát igen találóan jellemzi. A paripákról készült portrék, hogy egy szójátékkal éljek, a hobbilovai voltak. Akár vadász- és katonai festményeken, akár portrékon, az ember által annyira tisztelt patás állat nagyon gyakran motívumként jelenik meg munkáiban. Azonban őt pusztán lófestőként elítélni természetesen alapvetően tévedés.
Franz Krüger már gyermekkorában kapcsolatba került az állatfestészettel; érdeklődését Johann Friedrich Naumann ornitológus keltette fel, aki barátja volt. Később, dessaui iskolás évei alatt a tisztviselő fia kapcsolatba került Carl Wilhelm Kolbe tájképfestővel, aki megismertette vele a természetet mint központi művészeti témát. Tizenöt évesen beiratkozott a berlini Művészeti Akadémiára, de csak két évig maradt ott. Ezt követően autodidakta módon fejlesztette stílusát. Egyébként beceneve is ebből az időszakból származik, mivel ebben a korszakban szinte kizárólag az állatok ábrázolásának szentelte magát. Néhány kiállítási siker után a portrékra is kiterjesztette a spektrumát. Jelentős kortársak és fontos nemesek ábrázolásai jelentősen növelték hírnevét. Már huszonnyolc évesen királyi professzorrá nevezték ki, és a berlini akadémia rendes tagja lett. Tanítványai között olyan híres művészek voltak, mint Hermann Gemmel, Karl Konstantin Heinrich Steffeck és Theodor Schloepke. Az a festő számára meglehetősen ritka szerencse is megadatott neki, hogy munkája révén meggazdagodott. Így megengedhette magának, hogy egy nagy házba költözzön Berlinben, ahol most élt. Közben sokat utazott, hogy művészi képzettségét továbbfejlessze; útja többek között Németországon át, Franciaországba és Oroszországba vezetett.
Bár Franz Krüger elsősorban megrendelő művésznek számít - és magát is annak tekintette -, mindig sikerült saját karaktert adnia műveinek. Műveit nemcsak a nagyfokú pontosság, a természetes élesség és a részletekre való odafigyelés jellemzi, hanem egy jó adag finom humor, olykor irónia és csendes társadalomkritika is, ami miatt nem csupán puszta dokumentáció. A katonai parádék képein például nem az állami vezetőket vagy a dicső tábornokokat állította a középpontba, hanem a polgárokat vagy a köznépet, ami minden bizonnyal a hagyományos hierarchikus struktúrák felpuhításának tekinthető. Ebben a tekintetben a "biedermeier festő" kifejezés, amellyel Franz Krügerre gyakran hivatkoznak, éppoly rövidített, sőt félrevezető, mint a "ló Krüger". Időbelileg talán a biedermeier korszakhoz tartozik, és motivikusan is ebbe a polgári korszakba illeszkedik, de művei nem igazán konzervatívak - és semmiképpen sem otthonosak. Érdemes megemlíteni azt is, hogy ő volt az egyik első képzőművész, aki a litográfia technikáját alkalmazta műveiben.
A "Pferde-Krüger" (ló-Krüger) becenevet talán meg kell szokni, sőt, kissé tiszteletlen, de Franz Krüger szász festő munkásságát igen találóan jellemzi. A paripákról készült portrék, hogy egy szójátékkal éljek, a hobbilovai voltak. Akár vadász- és katonai festményeken, akár portrékon, az ember által annyira tisztelt patás állat nagyon gyakran motívumként jelenik meg munkáiban. Azonban őt pusztán lófestőként elítélni természetesen alapvetően tévedés.
Franz Krüger már gyermekkorában kapcsolatba került az állatfestészettel; érdeklődését Johann Friedrich Naumann ornitológus keltette fel, aki barátja volt. Később, dessaui iskolás évei alatt a tisztviselő fia kapcsolatba került Carl Wilhelm Kolbe tájképfestővel, aki megismertette vele a természetet mint központi művészeti témát. Tizenöt évesen beiratkozott a berlini Művészeti Akadémiára, de csak két évig maradt ott. Ezt követően autodidakta módon fejlesztette stílusát. Egyébként beceneve is ebből az időszakból származik, mivel ebben a korszakban szinte kizárólag az állatok ábrázolásának szentelte magát. Néhány kiállítási siker után a portrékra is kiterjesztette a spektrumát. Jelentős kortársak és fontos nemesek ábrázolásai jelentősen növelték hírnevét. Már huszonnyolc évesen királyi professzorrá nevezték ki, és a berlini akadémia rendes tagja lett. Tanítványai között olyan híres művészek voltak, mint Hermann Gemmel, Karl Konstantin Heinrich Steffeck és Theodor Schloepke. Az a festő számára meglehetősen ritka szerencse is megadatott neki, hogy munkája révén meggazdagodott. Így megengedhette magának, hogy egy nagy házba költözzön Berlinben, ahol most élt. Közben sokat utazott, hogy művészi képzettségét továbbfejlessze; útja többek között Németországon át, Franciaországba és Oroszországba vezetett.
Bár Franz Krüger elsősorban megrendelő művésznek számít - és magát is annak tekintette -, mindig sikerült saját karaktert adnia műveinek. Műveit nemcsak a nagyfokú pontosság, a természetes élesség és a részletekre való odafigyelés jellemzi, hanem egy jó adag finom humor, olykor irónia és csendes társadalomkritika is, ami miatt nem csupán puszta dokumentáció. A katonai parádék képein például nem az állami vezetőket vagy a dicső tábornokokat állította a középpontba, hanem a polgárokat vagy a köznépet, ami minden bizonnyal a hagyományos hierarchikus struktúrák felpuhításának tekinthető. Ebben a tekintetben a "biedermeier festő" kifejezés, amellyel Franz Krügerre gyakran hivatkoznak, éppoly rövidített, sőt félrevezető, mint a "ló Krüger". Időbelileg talán a biedermeier korszakhoz tartozik, és motivikusan is ebbe a polgári korszakba illeszkedik, de művei nem igazán konzervatívak - és semmiképpen sem otthonosak. Érdemes megemlíteni azt is, hogy ő volt az egyik első képzőművész, aki a litográfia technikáját alkalmazta műveiben.
Oldal 1 / 1