Emanuel de Witte apja tanár volt a holland Alkmaar városában. Fiának leckéket adott, és szerette volna, ha a nyomdokaiba lép. A fiatal de Witte azonban elhatározta, hogy festő lesz, ezért 19 évesen belépett az alkmaari Szent Lukács Céhbe. A céh szinte minden holland városban létezett. A helyi festők, szobrászok és kézművesek voltak a céh tagjai. Csak így tudtak tanoncokat kiképezni, iparosokat foglalkoztatni, valamint műalkotásaikat a közönségnek kínálni és értékesíteni. Néhány évvel később a festő Delftbe költözött, ahol egy nagyon híres holland csendéletfestőnél, Evert van Aelst-nél tanult. Ezután Rotterdamban és Amszterdamban élt, ahol 1651-ben feleségül vette Geerje Arentst, és egy lány apja lett. Csak 4 évvel később a feleség meghalt, és de Witte újra megnősült. Második feleségét, Lysbeth van der Plas-t nem sokkal később lopáson kapták, és büntetésből kiutasították a városból. Ezután méltatlanul a város falain kívül élt, ahol négy évvel később meghalt. Az eset nagyban rontotta de Witte társadalmi megítélését, és bírósági ügyek miatt nagymértékben elszegényedett.
Művészi képességei azonban nem csorbultak, és továbbra is rendületlenül festett. A portrék mellett Emanuel de Witte sokat foglalkozott mitológiai, történelmi és vallási témákkal is. Élete második felében nagyon gyakran dolgozott templomokban is. A különböző imahelyek belsejét ábrázoló festményei a leghíresebb művei közé tartoznak, mint például "Az amszterdami portugál zsinagóga belseje" című festménye. Azonban nem mindig a valóságnak megfelelően festett, hanem a szépérzékének megfelelően. Különböző templomok belsejét hagyta egy képpé összeolvadni, nem létező templomlátogatókat festett hozzá, vagy hagyta ki őket. A "Palazzo egy olasz városban" című nagyon híres festménye is egy tiszta fantáziakép. Nagyon ritkán festett tájképeket, utcákat és tereket.
Művészként és festészeti stílusában de Witte nagy benyomást tett, emberként a kortársak elbeszélései szerint meglehetősen nehéz természetű volt. Így eléggé kolerikus, veszekedős és szerencsejátékos természetű lett volna. Talán azonban a két feleség halála okozta magánéleti gondok, a vádak és bírósági perek, valamint az ezekkel járó megaláztatások is nyomot hagytak benne. A művész 75 éves korában felakasztotta magát egy amszterdami csatornahídról. Holttestét csak hetekkel később találták meg.
Emanuel de Witte apja tanár volt a holland Alkmaar városában. Fiának leckéket adott, és szerette volna, ha a nyomdokaiba lép. A fiatal de Witte azonban elhatározta, hogy festő lesz, ezért 19 évesen belépett az alkmaari Szent Lukács Céhbe. A céh szinte minden holland városban létezett. A helyi festők, szobrászok és kézművesek voltak a céh tagjai. Csak így tudtak tanoncokat kiképezni, iparosokat foglalkoztatni, valamint műalkotásaikat a közönségnek kínálni és értékesíteni. Néhány évvel később a festő Delftbe költözött, ahol egy nagyon híres holland csendéletfestőnél, Evert van Aelst-nél tanult. Ezután Rotterdamban és Amszterdamban élt, ahol 1651-ben feleségül vette Geerje Arentst, és egy lány apja lett. Csak 4 évvel később a feleség meghalt, és de Witte újra megnősült. Második feleségét, Lysbeth van der Plas-t nem sokkal később lopáson kapták, és büntetésből kiutasították a városból. Ezután méltatlanul a város falain kívül élt, ahol négy évvel később meghalt. Az eset nagyban rontotta de Witte társadalmi megítélését, és bírósági ügyek miatt nagymértékben elszegényedett.
Művészi képességei azonban nem csorbultak, és továbbra is rendületlenül festett. A portrék mellett Emanuel de Witte sokat foglalkozott mitológiai, történelmi és vallási témákkal is. Élete második felében nagyon gyakran dolgozott templomokban is. A különböző imahelyek belsejét ábrázoló festményei a leghíresebb művei közé tartoznak, mint például "Az amszterdami portugál zsinagóga belseje" című festménye. Azonban nem mindig a valóságnak megfelelően festett, hanem a szépérzékének megfelelően. Különböző templomok belsejét hagyta egy képpé összeolvadni, nem létező templomlátogatókat festett hozzá, vagy hagyta ki őket. A "Palazzo egy olasz városban" című nagyon híres festménye is egy tiszta fantáziakép. Nagyon ritkán festett tájképeket, utcákat és tereket.
Művészként és festészeti stílusában de Witte nagy benyomást tett, emberként a kortársak elbeszélései szerint meglehetősen nehéz természetű volt. Így eléggé kolerikus, veszekedős és szerencsejátékos természetű lett volna. Talán azonban a két feleség halála okozta magánéleti gondok, a vádak és bírósági perek, valamint az ezekkel járó megaláztatások is nyomot hagytak benne. A művész 75 éves korában felakasztotta magát egy amszterdami csatornahídról. Holttestét csak hetekkel később találták meg.
Oldal 1 / 1