Oldal 1 / 1
A 19. század - a felfordulások, a hanyatlás és az újrakezdések kora. A változások közepette egy tájképfestő, aki tudja, hogyan kell megragadni a horizontot, ahol a történelem, a jelen és a jövő találkozik. Carl Rottmann, aki egész életében a monumentális tájképfestészet elkötelezettje maradt, nem pusztán a természet egyes részeit, hanem a történelmi tevékenység helyszíneit, az emberi civilizáció maradványait örökítette meg. Nézetei elnyerték a király kegyét, és szakítást eredményeztek az idealizált klasszicizmussal.
Egy egyetemi rajztanár fiaként született, Rottmannt az előadóművészi pálya predesztinálja. Még az első lépések megtétele előtt megtanulja megfogni a kefét. Apja tanítja és bátorítja a fiatal tehetséget. Rottmann fiatalkorát művészek és szabad szellemek társaságában tölti, Johann Christian Xeller és George Augustus Wallis hatásait szívja magába. Az Alpok előtti tájak azok, amelyek felébresztik Rottmann esztétikai érzékét, szenvedélyét a természet, a benne felbukkanó történelem nyomai iránt. A hegyek és dombok, a heidelbergi vár, a Neckar Rottmann legkorábbi motívumai közé tartoznak. De a hazai világ beszűkül számára. A fiatalember beutazza Németországot és Ausztriát, inspirációt talál a salzburgi tájban. Végül Münchenben találkozik a végzetével. Friederike Sckell-lel kötött házassága nem más, mint a bajor király figyelmét kelti fel.
Alig harmincéves, alkotóereje teljében lévő Rottmann világa hirtelen kitágul. I. Lajos Palermo látképét akarja, a fiatal festő szicíliai útját finanszírozza. Rottmann válaszúthoz érkezett. Az uralkodó jóváhagyásától vagy rosszallásától függött jövőbeli munkásságának sorsa. De a tesztet elsajátítja. Ludwig I. nyíltan Rottmann csodálójává vált, aki nem riadt vissza a romlás és a mulandóság ábrázolásától. A régens több festményciklust rendelt kedvenc tájképfestőjétől. Az első 28 olasz tájképet ábrázoló, freskótechnikával készült festményből áll, és a müncheni Hofgarten árkádjait fogja díszíteni. Rottmann három éven át dolgozott a megbízáson, amelynek befejezett eredménye túl korán esett áldozatul a szeszélyes német időjárásnak, egy közeli szökőkút hatásának és az önkényes vandalizmusnak. De Rottmann erről semmit sem tudott, amikor 1833-ban egy második festményciklusba kezdett. A király kérésére 38 ókori görög helyszínről készült képet kellett megörökítenie. Rottmann hosszabb utazásra vállalkozott Görögországba, ahol nehézségeket és nyugtalanságot élt át. Münchenbe visszatérve a király szigorú megfigyelése alatt dolgozott, aki szinte naponta ellenőrizte a munkáját. De a fejlődés lassú. Folyamatosan döntött a technikáról, az alapról, a színekről és a kiállítás helyszínről. A vállalkozás odüsszeiává válik. Rottmann víziója 23 műre redukálódott, amelyek befejezése életének csaknem egyharmadát vette igénybe. Bár Rottmannt 1841-ben udvari festőnek nevezték ki, nem sokkal a Görögország-ciklus befejezése után kimerülten és fájdalmaktól gyötörten, mindössze 53 éves korában, hasi panaszok miatt meghalt.
A 19. század - a felfordulások, a hanyatlás és az újrakezdések kora. A változások közepette egy tájképfestő, aki tudja, hogyan kell megragadni a horizontot, ahol a történelem, a jelen és a jövő találkozik. Carl Rottmann, aki egész életében a monumentális tájképfestészet elkötelezettje maradt, nem pusztán a természet egyes részeit, hanem a történelmi tevékenység helyszíneit, az emberi civilizáció maradványait örökítette meg. Nézetei elnyerték a király kegyét, és szakítást eredményeztek az idealizált klasszicizmussal.
Egy egyetemi rajztanár fiaként született, Rottmannt az előadóművészi pálya predesztinálja. Még az első lépések megtétele előtt megtanulja megfogni a kefét. Apja tanítja és bátorítja a fiatal tehetséget. Rottmann fiatalkorát művészek és szabad szellemek társaságában tölti, Johann Christian Xeller és George Augustus Wallis hatásait szívja magába. Az Alpok előtti tájak azok, amelyek felébresztik Rottmann esztétikai érzékét, szenvedélyét a természet, a benne felbukkanó történelem nyomai iránt. A hegyek és dombok, a heidelbergi vár, a Neckar Rottmann legkorábbi motívumai közé tartoznak. De a hazai világ beszűkül számára. A fiatalember beutazza Németországot és Ausztriát, inspirációt talál a salzburgi tájban. Végül Münchenben találkozik a végzetével. Friederike Sckell-lel kötött házassága nem más, mint a bajor király figyelmét kelti fel.
Alig harmincéves, alkotóereje teljében lévő Rottmann világa hirtelen kitágul. I. Lajos Palermo látképét akarja, a fiatal festő szicíliai útját finanszírozza. Rottmann válaszúthoz érkezett. Az uralkodó jóváhagyásától vagy rosszallásától függött jövőbeli munkásságának sorsa. De a tesztet elsajátítja. Ludwig I. nyíltan Rottmann csodálójává vált, aki nem riadt vissza a romlás és a mulandóság ábrázolásától. A régens több festményciklust rendelt kedvenc tájképfestőjétől. Az első 28 olasz tájképet ábrázoló, freskótechnikával készült festményből áll, és a müncheni Hofgarten árkádjait fogja díszíteni. Rottmann három éven át dolgozott a megbízáson, amelynek befejezett eredménye túl korán esett áldozatul a szeszélyes német időjárásnak, egy közeli szökőkút hatásának és az önkényes vandalizmusnak. De Rottmann erről semmit sem tudott, amikor 1833-ban egy második festményciklusba kezdett. A király kérésére 38 ókori görög helyszínről készült képet kellett megörökítenie. Rottmann hosszabb utazásra vállalkozott Görögországba, ahol nehézségeket és nyugtalanságot élt át. Münchenbe visszatérve a király szigorú megfigyelése alatt dolgozott, aki szinte naponta ellenőrizte a munkáját. De a fejlődés lassú. Folyamatosan döntött a technikáról, az alapról, a színekről és a kiállítás helyszínről. A vállalkozás odüsszeiává válik. Rottmann víziója 23 műre redukálódott, amelyek befejezése életének csaknem egyharmadát vette igénybe. Bár Rottmannt 1841-ben udvari festőnek nevezték ki, nem sokkal a Görögország-ciklus befejezése után kimerülten és fájdalmaktól gyötörten, mindössze 53 éves korában, hasi panaszok miatt meghalt.