Antonio Canova mintha beleszületett volna a művészvilágba. Apja halála után nagyapja gondozásába került, mindketten kőművesek voltak. Ez utóbbi vezette be a szobrászat művészetébe. Már tízéves korában elkezdett modelleket készíteni agyagból és márványból. Tizenkét éves korában Canova Velencébe került Giuseppe Bernardi tanoncnak, aki akkor már jelentős szobrász volt, és ott adta meg az utolsó simításokat. Néhány éven belül elvégezte a velencei Képzőművészeti Akadémiát, ahol számos díjat nyert, és végül saját műtermet nyitott. Egy anekdota szerint egy arisztokrata társaságban elköltött vacsorán Canova egy kitárt szárnyú oroszlán alakját olyan valósághűen vésette vajba, hogy a jelenlévő vendégek szinte hitetlenkedve csodálkoztak.
Később, amikor intenzíven foglalkozott az olasz és görög mitológiával és a klasszikusokkal, Canova Rómában számos szobrot és szobrot készített, amelyeket ma is nagyra tartanak a művészeti világban. Canovát nem véletlenül tekintik az olasz klasszicizmus egyik fő alakjának, és néha a legnagyobb szobrászzseninek tartják Michelangelo óta, akinek műveit ő maga is nagyra becsülte. Táncos, könnyed mozdulatai, feminista kecsessége és áramló, kecses formái korának kiemelkedő művészévé tették. Bizonyos értelemben maximalista volt, amit az is kifejez, hogy műveit éjszaka gyertyafénynél világította meg, hogy egyediségüket és szépségüket mitikus fényben emelje ki, és lenyűgözze vendégeit és munkatársait. Az első látogatók, akik meglátták a remekműveit, igencsak meglepődtek, hogy azok kortárs művészet, és nem eredeti ókori remekművek.
A megszerzett jó hírneve miatt számos uralkodó és fejedelem hívta őt az udvarába, és Canova egész Európából kapott megbízásokat. A francia császári udvarba azonban nem volt hajlandó vezető szobrászként menni. Utolsó római éveiben még pápai megbízottként beutazta a kontinenst, sőt, a napóleoni háborúk során elhurcolt műkincseket is visszahozta Itáliába, ami sikerült is neki, mire a pápa elismerésül az "Ischia márkija" címet adományozta neki. E rendkívüli művész megbecsülését mutatja az is, hogy földi maradványait szülővárosában, Possagnóban egy saját tervezésű plébániatemplomban őrzik, Velencében pedig a szívét a Santa Maria Gloriosa-bazilikában, jobb kezét pedig a Képzőművészeti Akadémia vázájában őrzik.
Antonio Canova mintha beleszületett volna a művészvilágba. Apja halála után nagyapja gondozásába került, mindketten kőművesek voltak. Ez utóbbi vezette be a szobrászat művészetébe. Már tízéves korában elkezdett modelleket készíteni agyagból és márványból. Tizenkét éves korában Canova Velencébe került Giuseppe Bernardi tanoncnak, aki akkor már jelentős szobrász volt, és ott adta meg az utolsó simításokat. Néhány éven belül elvégezte a velencei Képzőművészeti Akadémiát, ahol számos díjat nyert, és végül saját műtermet nyitott. Egy anekdota szerint egy arisztokrata társaságban elköltött vacsorán Canova egy kitárt szárnyú oroszlán alakját olyan valósághűen vésette vajba, hogy a jelenlévő vendégek szinte hitetlenkedve csodálkoztak.
Később, amikor intenzíven foglalkozott az olasz és görög mitológiával és a klasszikusokkal, Canova Rómában számos szobrot és szobrot készített, amelyeket ma is nagyra tartanak a művészeti világban. Canovát nem véletlenül tekintik az olasz klasszicizmus egyik fő alakjának, és néha a legnagyobb szobrászzseninek tartják Michelangelo óta, akinek műveit ő maga is nagyra becsülte. Táncos, könnyed mozdulatai, feminista kecsessége és áramló, kecses formái korának kiemelkedő művészévé tették. Bizonyos értelemben maximalista volt, amit az is kifejez, hogy műveit éjszaka gyertyafénynél világította meg, hogy egyediségüket és szépségüket mitikus fényben emelje ki, és lenyűgözze vendégeit és munkatársait. Az első látogatók, akik meglátták a remekműveit, igencsak meglepődtek, hogy azok kortárs művészet, és nem eredeti ókori remekművek.
A megszerzett jó hírneve miatt számos uralkodó és fejedelem hívta őt az udvarába, és Canova egész Európából kapott megbízásokat. A francia császári udvarba azonban nem volt hajlandó vezető szobrászként menni. Utolsó római éveiben még pápai megbízottként beutazta a kontinenst, sőt, a napóleoni háborúk során elhurcolt műkincseket is visszahozta Itáliába, ami sikerült is neki, mire a pápa elismerésül az "Ischia márkija" címet adományozta neki. E rendkívüli művész megbecsülését mutatja az is, hogy földi maradványait szülővárosában, Possagnóban egy saját tervezésű plébániatemplomban őrzik, Velencében pedig a szívét a Santa Maria Gloriosa-bazilikában, jobb kezét pedig a Képzőművészeti Akadémia vázájában őrzik.
Oldal 1 / 3