Alfred Wallis későn talált rá a művészetre. Az angol 70 éves korában ragadott először ecsetet, és haláláig nem hagyta abba a festést. Fiatalemberként vitorláshajókon és halászhajókon dolgozott, és ideje nagy részét a tengeren töltötte. Vitorlákat húzott fel, és a kötélzetben mászkált, mindig magasan az ég és a víz között, minden időjárási viszonyok között. A 20. század elején azonban a tengerészet megváltozott: a vitorlákat felváltották a gőzgépek, és az általa annyira szeretett szakma lassan kihalt. Wallis egyre idősebb volt, és az új technológiák miatt már nem volt szükség a képességeire.
A festészet volt számára a módja annak, hogy kifejezze a tenger iránti vágyakozását. Művészete tisztelgés az általa ismert világ előtt, amely élete során teljesen megváltozott. Wallis tehát nem azt festette meg, amit maga előtt látott, hanem az emlékezetéből vett jeleneteket. A realizmus nem volt fontos számára, sokkal inkább a megbecsült pillanatok megörökítése. A hullámok érzése, a feszesen kifeszített vitorlák lobogása, és a világítótornyok, amelyek ködös időben mutatják az utat. Játékos műveivel Wallis mindezeket a benyomásokat életre keltette. Ő az úgynevezett "naiv festészethez" tartozott. Ez a stílus nagy szabadságot adott neki, mivel a perspektíva és az élethű ábrázolás szabályait a levegőbe dobta. Ahelyett, hogy a valóságot olyannak mutatná be, amilyen, a naiv festészetben a személyes érzések kerülnek előtérbe. A festőben erős érzelmeket kiváltó dolgokat gyakran nagyobbnak ábrázolják, mint amekkorák más tárgyakhoz képest. A festmény minden sarkában más és más a látószög. Egyes részletek pontosan kidolgozottak, míg más tárgyak csak nagyjából vannak megrajzolva. Ez a naiv festményeket gyermeki és álomszerűvé teszi. Ezek a képek a művész elméjébe vezetik a nézőt, és megmutatják, hogyan élte meg a világot, és mi állt közel a szívéhez.
Wallis helyi szinten eléggé ismert lett a munkájával, de soha nem tudott elég pénzt keresni vele. Öregkoráig szegénységben élt. Ezért minden anyagra festett, amit csak talált. Vászon helyett fadeszkákat és kartont használt, és olyan színekkel festett, amelyeket egy hajóskereskedőnél tudott megvásárolni. Ennek eredményeképpen festményei nagyon őszinte jellegűek. Minden, ami velük kapcsolatos, pontosan tükrözi Wallis életét. Olyanok, mint egy pillanatkép személyiségéről és korának viharos változásairól. Bár életében nem élvezhette hírnevét, sikerült megörökítenie emlékeit és érzéseit az utókor számára. Művészetét ma is nagyra értékelik, és még mindig kiállítják és forgalmazzák.
Alfred Wallis későn talált rá a művészetre. Az angol 70 éves korában ragadott először ecsetet, és haláláig nem hagyta abba a festést. Fiatalemberként vitorláshajókon és halászhajókon dolgozott, és ideje nagy részét a tengeren töltötte. Vitorlákat húzott fel, és a kötélzetben mászkált, mindig magasan az ég és a víz között, minden időjárási viszonyok között. A 20. század elején azonban a tengerészet megváltozott: a vitorlákat felváltották a gőzgépek, és az általa annyira szeretett szakma lassan kihalt. Wallis egyre idősebb volt, és az új technológiák miatt már nem volt szükség a képességeire.
A festészet volt számára a módja annak, hogy kifejezze a tenger iránti vágyakozását. Művészete tisztelgés az általa ismert világ előtt, amely élete során teljesen megváltozott. Wallis tehát nem azt festette meg, amit maga előtt látott, hanem az emlékezetéből vett jeleneteket. A realizmus nem volt fontos számára, sokkal inkább a megbecsült pillanatok megörökítése. A hullámok érzése, a feszesen kifeszített vitorlák lobogása, és a világítótornyok, amelyek ködös időben mutatják az utat. Játékos műveivel Wallis mindezeket a benyomásokat életre keltette. Ő az úgynevezett "naiv festészethez" tartozott. Ez a stílus nagy szabadságot adott neki, mivel a perspektíva és az élethű ábrázolás szabályait a levegőbe dobta. Ahelyett, hogy a valóságot olyannak mutatná be, amilyen, a naiv festészetben a személyes érzések kerülnek előtérbe. A festőben erős érzelmeket kiváltó dolgokat gyakran nagyobbnak ábrázolják, mint amekkorák más tárgyakhoz képest. A festmény minden sarkában más és más a látószög. Egyes részletek pontosan kidolgozottak, míg más tárgyak csak nagyjából vannak megrajzolva. Ez a naiv festményeket gyermeki és álomszerűvé teszi. Ezek a képek a művész elméjébe vezetik a nézőt, és megmutatják, hogyan élte meg a világot, és mi állt közel a szívéhez.
Wallis helyi szinten eléggé ismert lett a munkájával, de soha nem tudott elég pénzt keresni vele. Öregkoráig szegénységben élt. Ezért minden anyagra festett, amit csak talált. Vászon helyett fadeszkákat és kartont használt, és olyan színekkel festett, amelyeket egy hajóskereskedőnél tudott megvásárolni. Ennek eredményeképpen festményei nagyon őszinte jellegűek. Minden, ami velük kapcsolatos, pontosan tükrözi Wallis életét. Olyanok, mint egy pillanatkép személyiségéről és korának viharos változásairól. Bár életében nem élvezhette hírnevét, sikerült megörökítenie emlékeit és érzéseit az utókor számára. Művészetét ma is nagyra értékelik, és még mindig kiállítják és forgalmazzák.
Oldal 1 / 1