Cecil Charles Windsor Aldin brit festő fiatalemberként 1890-től számos rajzot publikált magazinokban és újságokban. A vidéki életet annak minden aspektusában megfestette. Aldin anatómiát és állatfestészetet tanult. Ez nagyon pozitívan hatott az illusztrációira, amelyek szeretetteljes részleteikkel azonnal rabul ejtik a nézőt. Aldin különböző festészeti technikákkal dolgozott, az akvarell, a szén és a pasztell mellett ceruzát és tust is használt.
Különösen a lovak szerelmesei élvezik még mindig Aldin gyakran humoros ábrázolásait a lovasokról, a lovakról, a zsúfolt lovaskocsikról és a lovakkal kapcsolatos számos balesetről. Mindenki, akinek van egy vagy több kutyája, azonnal élvezni fogja Aldin kutyás portréit. A festő nagyon jól tudta, hogyan kell a négylábúval együtt megörökíteni a mindennapi élet motívumait, méghozzá szerethető módon. Aldin saját tapasztalataiból merített. Szerette ezeket a szeretetre méltó teremtményeket, és a vele élő kutyákat is lerajzolta. Aldin lelkesedett a tipikus brit rókavadászatért, a felsőbb osztályok hagyományos sportjáért, és számos képet szentelt neki. Aldin idejében a vadászatnak ez a formája nagyon népszerű volt; Nagy-Britannia azóta kritikusan viszonyul a rókavadászathoz.
Aldin nem csak olyan festményeket készített, amelyeken az állatok állnak a középpontban. Számos színes litográfiát készített templomokról, például a Westminster apátságról és a Canterbury-székesegyházról. Híres könyvek illusztrálásával is ismertté vált. Aldin illusztrálta Charles Dickens angol író első regényét, a "The Posthumous Papers of the Pickwick Club" címűt. Aldin még nagyobb örömet szerzett Anna Sewell angol írónő "Black Beauty: The Autobiography of a Horse" című, fiataloknak szóló könyvének illusztrálásában. Hosszú évek során rengeteg tapasztalata volt az állatportrék, különösen a lovakról készült portrék készítésében.
Kutyabarátként minden bizonnyal nagy örömét lelte Maurice Maeterling "Az én kutyám" című könyvének illusztrálásában, amely egy buldog és egy ember elválaszthatatlan barátságát mutatja be. Aldin szerzőként is dolgozott, 1920-ban kiadta a "Régi kastélyok", egy évvel később pedig a "Régi fogadók" című könyvét, amelyben saját építészeti festményei szerepelnek. Festményei sosem tűnnek zsúfoltnak, minden egyes részlet meggyőzően járul hozzá az összbenyomáshoz. Aldin művei hiteles képet festenek a brit társadalomról, tele szellemességgel és finom angol humorral.
Cecil Charles Windsor Aldin brit festő fiatalemberként 1890-től számos rajzot publikált magazinokban és újságokban. A vidéki életet annak minden aspektusában megfestette. Aldin anatómiát és állatfestészetet tanult. Ez nagyon pozitívan hatott az illusztrációira, amelyek szeretetteljes részleteikkel azonnal rabul ejtik a nézőt. Aldin különböző festészeti technikákkal dolgozott, az akvarell, a szén és a pasztell mellett ceruzát és tust is használt.
Különösen a lovak szerelmesei élvezik még mindig Aldin gyakran humoros ábrázolásait a lovasokról, a lovakról, a zsúfolt lovaskocsikról és a lovakkal kapcsolatos számos balesetről. Mindenki, akinek van egy vagy több kutyája, azonnal élvezni fogja Aldin kutyás portréit. A festő nagyon jól tudta, hogyan kell a négylábúval együtt megörökíteni a mindennapi élet motívumait, méghozzá szerethető módon. Aldin saját tapasztalataiból merített. Szerette ezeket a szeretetre méltó teremtményeket, és a vele élő kutyákat is lerajzolta. Aldin lelkesedett a tipikus brit rókavadászatért, a felsőbb osztályok hagyományos sportjáért, és számos képet szentelt neki. Aldin idejében a vadászatnak ez a formája nagyon népszerű volt; Nagy-Britannia azóta kritikusan viszonyul a rókavadászathoz.
Aldin nem csak olyan festményeket készített, amelyeken az állatok állnak a középpontban. Számos színes litográfiát készített templomokról, például a Westminster apátságról és a Canterbury-székesegyházról. Híres könyvek illusztrálásával is ismertté vált. Aldin illusztrálta Charles Dickens angol író első regényét, a "The Posthumous Papers of the Pickwick Club" címűt. Aldin még nagyobb örömet szerzett Anna Sewell angol írónő "Black Beauty: The Autobiography of a Horse" című, fiataloknak szóló könyvének illusztrálásában. Hosszú évek során rengeteg tapasztalata volt az állatportrék, különösen a lovakról készült portrék készítésében.
Kutyabarátként minden bizonnyal nagy örömét lelte Maurice Maeterling "Az én kutyám" című könyvének illusztrálásában, amely egy buldog és egy ember elválaszthatatlan barátságát mutatja be. Aldin szerzőként is dolgozott, 1920-ban kiadta a "Régi kastélyok", egy évvel később pedig a "Régi fogadók" című könyvét, amelyben saját építészeti festményei szerepelnek. Festményei sosem tűnnek zsúfoltnak, minden egyes részlet meggyőzően járul hozzá az összbenyomáshoz. Aldin művei hiteles képet festenek a brit társadalomról, tele szellemességgel és finom angol humorral.
Oldal 1 / 4